(Az írónő így írt önmagáról, még a Hová tűntél? megjelenése előtt):

http://www.gayleforman.com/bio/

Egyszer régen, egy messzi-messzi galaxisban élt egy újságíró, akinek az volt a szakterülete, hogy a társadalmi igazságtalanságnak kitett fiatalokról tudósított. Ez kevésbé fennkölten tulajdonképp azt jelenti, hogy arról írtam, hogyan nem veszik kutyába se a fiatalokat – és ők hogyan emelkednek ezen felül. A Seventeen magazinnál kezdtem a pályámat, és olyasféle cikkeket írtam, amikről az emberek (értsd: a felnőttek) soha nem hiszik el, hogy a Seventeenben megjelenhetnek (kezdve a Sierra Leone-i gyerekkatonáktól egészen a vándorló, munkát követő gazdasági napszámos tinikig). Később szabadúszó újságíró lettem, és hamarosan olyan magazinokban publikáltam, mint a Details, a Jane, a Glamour, a The Nation, az Elle, a Budget Travel és a Cosmopolitan.

2002-ben Nickkel, a férjemmel úgy döntöttünk, hogy egy éven át utazgatni fogunk a Föld körül. Igencsak érdekes emberekkel találkoztam, egy harmadik nemhez tartozóval (mifelénk valószínűleg transzvesztitának mondanák) Tongában, Tolkien-megszállott szerepjátékos punkokkal Kazahsztánban (pirospont jár mindenkinek, aki meg tudja találni Kazahsztánt a térképen), és munkásosztálybeli hip-hop sztárokkal Tanzániában. Az utazás végeredménye az első könyvemben öltött testet, ami egy útinapló, és a címe You Can’t Get There From Here: A Year On the Fringes of a Shrinking World (Innen nem juthatsz el oda: egy év a globalizálódó világ peremvidékén). Az utazásomról itt olvashattok bővebben (angolul), és ugyanitt vannak fényképeim is.

Hogy mi történik az emberrel, amikor egy év összevissza utazgatás után hazaérkezik? Először is aránytalanul lelkesedni kezd az élet apró örömei iránt: Nem kell állandóan a térképet böngészni, hogy kitaláld, hogy juthatsz el valahová? Remek! Úgy is ihatsz kávét, hogy nem kell felöltöznöd és elslattyognod egy kávézóba? Gyönyörű! És aztán, ha már harminckét éves múltál és ezer éve együtt vagy a férjeddel, akkor lehet gyereked is. Nekünk lett. Varázsütésre Willa!

És tessék. Itt álltam egy kisbabával. És hirtelenjében már nem tudtam csak úgy csavarogni és hírekre vadászni, mint korábban. Ismeritek a mondást, hogy amikor az élet becsuk egy ajtót, mindig kinyit egy másikat? Az én esetemben nem is egyszerűen kitárult az a másik, hanem tokostul kiszakadt a falból; rádöbbentem, hogy életem legnagyszerűbb utazásait is megtehetem anélkül, hogy akár csak föl kellene állnom az asztalomtól. A fejemben. A történetekben, amiket kitalálhatok. És úgy adódott, hogy mindazok az emberek, akiket szívesen magammal vittem volna ezekre az utakra, életkoruk szerint 12 és 20 év közé estek. Fogalmam sincs, miért. Ezek az emberek integettek nekem hívogatóan. Én pedig rendszerint oda megyek, ahová hívnak.

Az első ifjúsági regényem a Sisters in Sanity (A Józan Ész-testvériség) volt, amit az egyik korábbi társadalmi igazságtalanságokat feltáró cikkemen alapoztam. Még a Seventeen magazinban jelent meg, és ide kattintva el is olvashatjátok. Ez a regény 2007-ben jelent meg. A következő könyvemet a Ha maradnékot a Dutton adta ki 2009-ben. Azóta még harminc másik országban is megjelent szerte a világon, ami igencsak szürreális élmény. A Ha maradnék folytatása, vagy testvére, ha úgy tetszik, 2011 áprilisában jön majd ki. Pillanatnyilag egy másik YA regényen dolgozom, na persze csak akkor, ha a gyerekeim (többes számban, mert Willa születése után örökbe fogadtunk Etiópiából egy másikat is, ő Denbele) hagynak. És ha azzal a könyvvel elkészülök, akkor majd írok egy másikat, és még egy másikat…

Hűha, ez veszettül hosszúra nyúlt. Az önéletrajzom rövid változata valószínűleg annyi lehetne, hogy Gayle Forman vagyok, és imádok regényt írni a fiataloknak. Mert ez igaz. Úgyhogy köszönöm, hogy olvassátok a könyveimet – nélkületek csak egymagam lennék, meg a hangok a fejemben.